Az a minimum, hogy ne legyen hírértéke annak, ha két politikus szóba áll egymással! - Bányai Gábor kommentárja 

Márpedig van Nistelroy lesen volt. Ott téblábolt egyedül a kapu előtt, már miközben berúgta szerencsétlen Buffonnak a labdát, már akkor is a bírót nézte, még örülni sem mert először, aztán persze látta, hogy minden rendben, és még mindig nem mert örülni, már mindenki a nyakában volt, a többi, aki szintén a bírót leste, szóval már mindenki örömködött, amikor leesett neki a tantusz: ez nem volt les. Fogalma sem volt, miért, hiszen nem fújja ő kívülről a szabálykönyvet, csak érezte zsigerileg, hogy ha senki nincs közte meg a kapus között, a labdát meg hátulról kapta, akkor ez bizony les. Nem tudta, hogy a Buffon által letarolt, sebeit nyalogató Panucci ott az alapvonalon kívül a szabály szerint direkte kivonta magát a játékból, csak azért, hogy az a nyüves csatár lesen maradjon, de póruljárt, mert ő se olvasta rendesen a szabálykönyvet, ő se tudta, hogy attól, hogy leütötték, ő még direkte van kint, és amíg meg nem hal, direkte kint is marad, és annyi gólt kaphatnak, mint égen a les.

Ezek az ostoba fiúk azt érezték, hogy ez így nincsen rendjén. Azóta már biztosan elolvasták a szabályokat, az UEFA küldött nekik kiskátét, nyugtatót, erősítőt, de ők még mindig nem nagyon hiszik. Mert úgy érzik, ez a szabály egy baromság, betű szerinti alkalmazása megöli a focit – vagy ahogyan ezt irodalmilag kifejezni szokás: ez a szabály nem életszerű. Arra jó, hogy mindenkit le lehet hülyézni pártállásra való tekintettel, arra is, hogy gólt lehet rúgni röhejes körülmények közt, de a fair play szerint nem jó. Vannak szabályok, amelyek attól, hogy papírra vetik őket, kanonizálják, attól még nem lesznek jók. Sőt: ostobák, szarok és felháborítók.

Orbánról tudjuk, hogy szereti a focit, Fodorról azt sem, ismeri-e a játékot magát. Azt sem tudom, látták-e a holand nem lesről rúgott lesgólját. Valószínűleg nem, mert ők akkor mással voltak elfoglalva. Fodort éppen elnökké választották az SZDSZ-ben, Orbán meg várta, ki lesz az elnök, és mit lehet üzenni neki. Fodor lett a győztes, ő üzent először: hogy ugyanis ő mindenkivel tárgyalni akar, Orbánnal is. Orbán is gyorsan visszaüzente, hogy biza ő is tárgyalni akar.  Örült az ember lelke ekkora egyetértés láttán: lám, mégiscsak van pozitív gondolkodás, lám, mégiscsak rájönnek a politikusok, hogy beszélni kell egymással, nem csak gyalázkodni, és párbeszéd lehet akár két olyan különböző generációból és különböző alomból jövő személyiség között is, mint Fodor és Orbán, akiknek nincsen, nem is lehet közös múltjuk, akik nem voltak együtt kollégisták, akik tizennyolc évvel ezelőtt nem álltak együtt lesen, tudván, hogy nem állnak lesen, bár azt már akkor sem tudták, mi az a liberalizmus, de ebből csak az egyiküknek lehet problémája, szóval ez a két, egymást alig ismerő ember egyszercsak gesztust tesz egymás felé, hogy beszélnek egymással. Ez mán döfi – csapok a saját tenyerembe, egyszersmind örülve is, hogy kijött belőle a görcs, amit a nem les lesállás görbített belé, örülök, hogy megszegik az íratlanná vált szabályokat, talán majd újakat írnak. És akkor jönnek az újabb nyilatkozatok, melyben az egyik jóelőre elmondja, hogy de csak miről akar beszélni, tudják, ARRÓL (és ide behelyettesíthető előre hozott választástól hátra lopott EU-s támogatásig mikor mi), mire a másik rögvest visszaüzen, hogy na éppen ARRÓL ő aztán nem hajlandó beszélgetni, mert az aztán egyáltalán nem időszerű, és mi ott állunk hülyén, direkte a partvonalon-alapvonalon túl, önként letarolva, és nem értjük, hogy akkor most mire ez az egész, mi az istenért nem tudnak leülni beszélni, aztán majd kiderül, hogy miről tudnak, miről nem, mire ez az előre janiskodás, most arra büszkék, hogy ismerik a játékszabályokat, amelyek éppannyira hülyék, ostobák, szarok – bocs: nem életszerűek -, mint a holland-olaszon a lesszabály volt.

Pedig írhatnának új szabályokat is. Jókat és értelmeseket. Ha megismerkednének. Ha előbb rájönnének, hogy indulhattak volna együtt, egy mozgalommal is. Hogy lakhattak volna egy kollégiumi szobában. Hogy lehettek volna liberálisok. Vagy konzervatívok. Vagy akár nemzeti liberálisok. Vagy liberális konzervatívok.  Hogy állhattak volna együtt lesen.  Hogy együtt írhattak volna új les-szabályt. Vagy inkább örüljünk annak, hogy ők nem írják fölül a játékszabályokat, nem úgy, mint a monoki meg a példájukon fölbuzdult többi önkormányzat, amelyik az alkotmányos jogot is megkérdőjelezi egy helyi rendelettel, és az alanyi jogon járó segélyt közmunkához köti, persze, lehet, hogy ők az életszerűek, de akkor először próbáljuk a törvényt közösen módosítani, nem helyben belerondítani?!

Orbán és Fodor életszerűen viselkedtek: elvették már az első két mondatukkal is a naív reményünket. A monoki polgármester is így tett: a népszerűségért semmi se drága. Orbán és Fodor életszerűen benneragadtak abban a szabályrendszerben, amit a magyar politika kitalált magának. Monokon életszerűen jogot sértenek, hogy csatlakozhassanak ehhez a politikai játékhoz. Panucci meg van Nistelroy életszerűen nem értik, hogy miért nem a foci érdekei diktálják a szabályokat, miért kell lesnek érezniük egy nem lesgólt.

De az utóbbi kettő legalább milliókat szórakoztat, millióknak szerez örömet. És az ő értetlenségük tényleg életszerű. A többiek direkte lesen állnak. Hogy ne legyen folyamatos a játék. Hogy ne legyen játék?